Oktatási kísérlethelyzet tanuló tanárokkal, tanulástámogató szülőkkel

Interjú Győri Jánossal, az ELTE egyetemi tanárával, oktatás és neveléstudományi kutatóval a karantén alatt kialakult oktatási helyzetről.

E: Lehet-e már látni valamilyen tendenciát a jelenlegi helyzetből, abból, ahogyan a pedagógus társadalom átállt a digitális oktatásra?

Gy.J.: Noha az oktatáskutatás szakértője vagyok, de ilyen helyzetben még soha nem voltunk, ezért az észrevételeimben sok a szubjektív elem. A legfőbb tendencia, hogy ebben a krízishelyzetben a tanárok nagy erőket fordítanak arra, hogy a rájuk bízott gyermekeket vagy felnőtteket tanítsák, és ehhez megtalálják a leghatékonyabb formákat, módszereket, megőrizzék szakmai identitásukat. Akárcsak az egészségügyi szakemberek esetében, úgy látom, hogy a helyzet nem rombolta, hanem még szilárdabbá tette a tanárok szakmai ethoszát, amit most mintha minden korábbinál erősebben élnének át.

Ugyanakkor a világ sok tízmillió tanára soha ennyire intenzíven nem élte át a tanuló tanár mivoltot. Mindenki tanul. Ki jobban, ki kevésbé, ki hatékonyabban, ki kevésbé, ki már a digitális világban meglévő tapasztalatokkal, ki kevésbé. Úgy tűnik, hogy az, hogy ki mennyire talál rá a neki és a tanítványai számára közösen jól működő módszerekre, formákra, tartalmakra, nem függ lineárisan össze azzal, hogy offline mennyire volt hatékony oktató, de sokszor még azzal sem, hogy mindeddig mennyire ügyesen használta a digitális technikákat. A gyerekek mindennek következtében egy minden korábbinál hibridebb oktatási térbe kerültek: vannak tanárok, akik profi módon tanítanak online, míg mások elküldik mailben a feladatokat és telefonon konzultálnak a tanulókkal. Sok tucat oktatási forma jelent meg a gyerekek tanulási terében egyik hétről a másikra – és ez nagyon megterhelő nekik, miközben érdekesnek is találják.

Jelentősen megnövekedett a támogatórendszerek fontossága. Ebben az oktatás hivatalos struktúráin keresztül úgy látszik, hogy Magyarországon kevesebbet tudnak kapni a tanárok, mint amennyit igényelnének. Ugyan számos kidolgozott program, rendszer, lehetőség működött eddig is, de úgy tűnik, ez messze nem elegendő ahhoz, amit a váratlan és gigantikusan hektikus helyzet igényelne. Ugyanakkor – részben ebből is következően – minden korábbinál intenzívebbé vált a tanárok egymást tanítása, egymástól tanuló tanárokká is váltak. Mindenki más tapasztalatait, javaslatait, jó gyakorlatait kérdezi. Igaz, ennek vannak limitjei, de talán nem marad nyom nélkül, hogy a tanárok most minden korábbinál többet kommunikálnak egymással.

Megnövekedett a tanárok és a tanulók, a tanárok és (kisebb diákok esetében) a szülők egymásra támaszkodása – ami egyrészt csak megfelelő bizalmi viszonyrendszerben működik, másrészt viszont növeli ezt a bizalmi viszonyrendszert. Ez hosszú távon, az offline visszaállásakor is hasznos lehet.

A kialakult helyzetnek van még egy olyan hatása, amire a legtöbben nem gondolnak, de mi, oktatáskutatók nagyon is. Nevezetesen, hogy váratlanul egy olyan globális in vivo oktatási kísérlethelyzetbe kerültünk, amilyen még soha a történelemben nem volt, tekintve a helyzet intenzitását, gyorsaságát, tömegességét, kiterjedtségét. Oktatásügyi kutatók és doktori hallgatóik százai, ezrei “vetették rá” magukat erre a témára, Kínától Svédországig mindenütt, és nagyon izgalmas kérdés, hogy ebből a nagy kihívást jelentő és sok szempontból tragikusnak is tekinthető helyzetből, mely kutatócsoportok milyen megértésekkel tudnak majd kijönni. Rajtuk, rajtunk múlik, hogy mit és mennyit tanulunk ebből a helyzetből.

 

E: A szülők számára plusz terhet jelent ez az új oktatási módszertan?

Gy.J.: Hallatlanul sok terhet jelent. A szülők nagy része teljesen váratlan tanári helyzetekbe került – minél kisebb a gyerekük vagy minél több gyerekük van, annál inkább. Nagyon sok szülő tesz fel humoros posztokat erről a közösségi oldalakra, ami jól mutatja, hogy komoly erőket mozgósítanak magukban ahhoz, hogy “túléljék” ezt a helyzetet. Az egyedülálló szülők helyzete még nehezebb. Emellett egyértelműen úgy látszik, hogy a legfejlettebb gazdaságú országokban, a leginkább emancipáltan élő anyák számára sokkal több és felelősségteljesebb megterhelést hozott ez az oktatási helyzet, mint a férfiaknak.

Azt látni, hogy a középosztálybeli, értelmiségi szülők kimagaslóan intenzíven tevékenykednek ebben a helyzetben. Ez nagyon jó a gyerekeiknek, érdekes, bár fárasztó és szerepkonfliktusokat is okozó a szülőknek, ugyanakkor nagy segítség a tanároknak.

 

E: Mit kezd a pedagógus társadalom azzal a helyzettel, hogy vannak családok, ahol nem áll rendelkezésre a digitális technológia, vagyis a digitális szakadék súlyos hátrányt jelent…?

Gy.J.:Egyelőre úgy tűnik, hogy minél hátrányosabb helyzetben nevelkedik egy gyerek, annál nagyobb hátrányokat okoz neki a jelenlegi szituáció. Még a középosztálybeli családoknak is nehézségeket okoz a gyerekeik számára megfelelő digitális eszközöket biztosítani, főleg, ha több gyerek van a családban. Egyelőre csak kis számú és korlátozott hatókörű civil kezdeményezést látok, melyek ezen próbálnak segíteni.

A szakadék azonban nem csak a digitális szakadékból következik, hanem legalább annyira, ha nem még inkább a szülők tanulástámogató képességéből. A magasan iskolázott családok hirtelen még az eddigieknél is pozitívabb helyzetet tudnak teremteni a saját gyerekeiknek, összehasonlításban a nem középosztálybeli, nem magasan iskolázott családokkal.

Ezt a hátrányt az oktatásirányítás megítélésem szerint egyelőre nem kommunikálta kellőképpen, nem állt elő javaslatokkal, programokkal, támogató rendszerekkel vagy legalább erre vonatkozó ígéretekkel. Ha az oktatáspolitika rövid időn belül nem lép elő konkrét javaslatokkal, akkor a digitális szakadékból fakadó tanulási teljesítménykülönbség hétről hétre bejósolhatóan növekedni fog. Minél szélsőségesebb a helyzet, annál inkább; és ez alkalmasint már nem lesz a helyzet váratlanságának számlájára írható. Valamint ennek a hatása ugyanolyan hosszútávú lesz, mint a jelen helyzet gazdasági hatása, és meg lesz terhelve évtizedekig ható igazságtalanságokkal.

A diákok számára nehéz és kaotikus helyzetet teremtett, hogy a csak online formákban tanító tanárok elvesztették a pontos kereteket, hogy egy adott mennyiségű feladat önálló megoldása sok vagy kevés, és az az általános tapasztalat, hogy a tanulói terhek drámaian növekedtek a tanárok nem megfelelő becslései miatt.

Egyértelműen kiderült, hogy a személyes fizikai együttlét szociális élménye, tartalma, minden konfliktussal együtt is sokkal kedvezőbb tanulási és tanítási teret teremt a diákok és tanáraik számára, mint az online együttműködés. A legtöbben úgy élik meg, hogy a jelen helyzet körülbelül olyan, mintha a vízilabdásoknak mindig csak szárazedzésük lenne. Ezzel kapcsolatosan is: hatalmas kulturális-tanulási sérüléseket hoz a helyzet. Egyes dolgok – zene, tánc, asztalos és más szakmák és tudásterületek, de maga a tanári szakmai tanulása is –taníthatatlanok, elsajátíthatatlanok a tanár és a tanuló közeli fizikai együttes jelenléte nélkül.  Minden korábbinál jobban felerősödött az árnyékoktatás szerepe (ami a fő kutatási témáim egyike), de erről még nagyon kevés szó esik.