Figyelj, hogy figyeljenek

A kommunikációs készségfejlesztés egyik igen hatékony módszere a cselekvés általi tanulás. Különösen igaz ez a mindennapi társalgás gyakorlatának elsajátítására. „Értelmes beszélgetés” – így szól az Elevate Budapest Academy egyik fontos szlogenje. Ez egyfelől persze arra az érdemi, tartalmas eszmecserére utal, amelyet a tanév során a különböző témák kapcsán folytattunk a diákokkal. Másfelől azonban ezek a kiscsoportos beszélgetések kiválóan alkalmasak a társalgási szabályok tudatosítására és begyakorlására.

Szabályokra inkább az írott nyelvi szövegekkel kapcsolatban szoktunk gondolni, pedig két- vagy többszereplős, beszélt nyelvi megszólalásaink is szervezetten követik egymást. Az 1970-es évektől kezdve egyre több empirikus kommunikációs kutatás igazolta: dialógusainkat finom szabályrendszer működteti. Ennek néhány elemét valóban előírásként tanuljuk meg gyerekként („ne vágj mások szavába!”). Ám a legtöbb társalgási jellemző észrevétlenül, beszélgetéseket figyelve-hallgatva, majd később résztvevőként csevegve épül be kommunikációs készségeink közé. 

Az egyik legfontosabb eleme e szabályrendszernek a beszélőváltások szerveződése. Diákjainknak ezeket a kérdéseket tettem fel: „Honnan tudod, hogy megszólalhatsz?” „Hogyan, mikor veheted át a szót?” „Mivel jelzed, ha magadnál akarod még tartani a szót?” Fontos felismerést jelentett számukra, amikor azonosítottuk azokat az eszközöket, amelyekkel egyrészt beszélőként jelezzük: szóátvételre alkalmas a pillanat. Másrészt, hallgatóként is pontosan tudnunk kell, mikor nem udvariatlanság közbeszólni. A hangsúly, a hangerő, a szünettartás mellett a tekintetkommunikáció, a testbeszéd is támpontot jelent. Amikor a beszélgetőtársunk ööö-zéssel, nyökögéssel, esetleg az „ilyen” vagy a „hogy” szócska ismételgetésével éppen a szókeresési időt tölti ki (nyelvészeti szakkifejezéssel hezitációs szünetet tart), akkor nem illendő átvenni szót.

A közbevágások a beszélők közötti kapcsolatról, dominanciaviszonyokról is szólhatnak. A napokban a Balaton-parton ücsörögve nem messze tőlem negyvenes pár beszélgetett. Néhány perc alatt legalább tíz olyan megszólaláspár hangzott el, ahol a férfi befejezte a nő mondatát. Ilyesmik: 

Nő: – Ha holnap tényleg nem lesz ilyen jó idő,… (és itt a hangsúly arra utalt, folytatni fogja, ám a férfi közbevágott:)

Férfi: – Igen, átmehetnénk Gézáékhoz Tihanyba.

VAGY:

Nő: – Milyen érdekes, nem is gondoltam, hogy…

Férfi: – Ilyen sokan lesznek ma, ugye?

A harmadik „gondolatolvasásnál” majdnem hangosan megszólaltam: „Hát igen! Ez az, amikor félszavakból is értik egymást! Micsoda összeillő pár!” Aztán elkezdett gyanússá válni a helyzet egyoldalúsága, és meg sem lepődtem, amikor a nő ingerülten így szólt: „Hadd mondjam már egyszer az életben végig! Nem is ezt akartam mesélni.” 

Természetesen nem minden közbeszólás szóátvételi kísérlet. A tanfolyamon a diákok beszélgetéseiben azonosítottuk azokat a beszúrásokat, amelyek segítik a beszélőt. Ezeket együttműködési céllal használjuk. Ilyenek például a helyeslő, elismerő „aha”, „igen”, „tényleg” szócskák, a bólogatás vagy a mosoly.

Az órákon több alkalommal szembesültem azzal, mennyire nehéz témánál tartani a sziporkázó és cikázó gondolatokkal teli tizenéveseket. Sokat beszélgettünk erről, és ők maguk mondták ki: igen, ezt is érdemes megtanulni, hiszen a jó társalgónak az is fontos jellemzője, hogy hozzászólásai legtöbbször relevánsak, hogy nem mond sem túl sokat, sem túl keveset. Mindannyian ismerjük azt a beszélőt, aki folyamatosan „elbeszél mellettünk”, nem az általunk mondottakra reagál, hanem inkább a fejében párhuzamosan futó, esetleg előre kigondolt mondatokat hajtogatja. Azaz egyáltalán nem figyel ránk.

Mindennapi beszédtevékenységünk legtöbbször ösztönös. A társalgás szabályszerűségeinek tudatos megfigyelése segít, hogy jobban megértsük beszélgetőtársainkat, ráhangolódjunk észjárásukra. Így válik az értő, aktív figyelem párbeszédeink sikerének is zálogává.

Dr. Andó Éva