„Adjatok egy maszkot, hadd tegyem fel…!”

Hordjuk, ne hordjuk, hol hordjuk, hol ne és hogyan? A COVID miatt, sajnos, mindennapi kiegészítővé vált védőmaszk – az első sokk és tiltakozások után – szinte divattrenddé vált, és már nemcsak baljós kórházzöld, vadfehér vagy spéci, légzést segítő műanyag maszkokkal, hanem mókás cicabajszos, vámpírfogas, smileys és egyéb, feliratos darabokkal is találkozhatunk. De mi lehet az oka a mintás maszkok elterjedésének? Az unalom megtörése, humorizálás, önkifejezés, a karanténos hónapok szigorúságának oldása? Divattrendek követése, reakció a napsütéses hónapokra, remény, hogy egyszer a vírusnak is vége lesz?

Arcunk eltakarásával egyik legfontosabb kommunikációs csatornánkat, önkifejezési módunkat iktatjuk ki. A kommunikációkutató Albert Mehrabian szerint a testbeszéd – testtartás, térköz szabályozás, gesztusok, érintés, tekintet és mimika – az emberi megnyilatkozások 55%-át teszi ki, vagyis egy átlagos párbeszéd során üzeneteink több mint felét nem verbális módon közöljük beszélgetőtársunkkal. E nem verbális jelzések közül az arckifejezés/mimika kiemelt jelentőséggel bír. Paul Ekman pszichológus kutatásai kimutatták, bármerre is megyünk a világban, bármely népcsoporttal is találkozunk, nemtől és korosztálytól függetlenül felfedezhető hét olyan arckifejezés/alapérzelem, amit mindannyian egyformán megértünk: öröm, szomorúság, meglepetés, harag, megvetés, undor és félelem.

Arcunkkal tehát anélkül is képesek vagyunk üzenni a másiknak, ha meg sem szólalunk, s képünk többet mond ezer szónál – ehhez azonban látszódnia kell. Bár vannak olyan kultúrák, ahol (nők esetében) az arc eltakarása mindennapos dolog, de ez az európai kultúrkörben inkább különleges alkalmakhoz (pl. színház, álarcosbál, menyasszonyi fátyol az esküvőn, farsang), fikcióhoz (szuperhősök/szupergonoszok, kalandorok), vagy az alvilághoz (rablók, kalózok) kötött. Bizonyos értelemben idekapcsolható a smink és az arcfestés is, amikor egyes vonásainkat kiemeljük, másokat pedig elrejtjük, hogy céljainknak megfelelő képet mutassunk magunkról. Innen is eredeztethető Erving Goffman szociálpszichológus homlokzat-elmélete, ami arról szól, milyen képet, arculatot kívánunk festeni magunkról embertársaink előtt, milyen szerepeket veszünk fel, hogy olyannak lássanak bennünket, amilyennek szeretnénk.

Most, mikor arcunkból csak tekintetünk látszik, új kommunikációs kihívással nézünk szembe. Bár szemünk, mint „a lélek tükre”, sokféle üzenet átadására alkalmas, idegenek közt kulturálisan igencsak korlátozott jelzőeszköz. Nem illik bámészkodni! Mit nézel?! Ne nézz oda! Szemeztél vele? – azt, hogy kire, mikor, milyen hosszan illik nézni, már gyermekkorban megtanuljuk. Amikor csak a tekintetünk látszik, és azzal is csak módjával adhatunk jelzéseket, főleg nyáron, a napszemüveg takarásában, a mintás maszkokból sajátos „üzenőfalat” kreálunk, ezzel pótolva az elrejtett mimikát. Egy vicces állatpofás, „Éppen Rád mosolygok.” feliratos, vagy nyelvöltős maszk persze nem alkalmas arra, hogy kommunikációs mikrojelzéseinket közvetítse, így az egyértelműsítés okán kénytelenek vagyunk egymáshoz szólni. És itt jön a „varázslat”: azok az emberek, akik jártukban-keltükben jobbára némán utaznak, csak mimikájukkal mutatják, álljon már arrébb a másik, s köszönés helyett épp csak megrándítják a szájuk sarkát – beszélni kezdenek! A maszk tehát, amellett, hogy lezár egy kommunikációs utat, kinyit egy másikat, s bár a hang is takarásból jön, mégiscsak kapcsolat.

Persze vannak, akik ezen az elven, igen helytelenül, rögtön le is húzzák a maszkot, mondván, abban „nem tudnak rendesen beszélni” – ami megerősíti, hogy az arc felfedése mennyire szerves része a „rendes” beszédnek. Ám addig, amíg kénytelenek vagyunk szájat ÉS orrot eltakaró maszkban járni, marad a „rendetlen” beszéd és a sajátos „üzenőfal”, melyen, külön érdekes, a már említett hét alapérzelem közül többnyire csak a pozitívekhez köthetők – öröm és meglepetés – jelennek meg. A vidám, humoros maszkok hordása, különösen, ha olyan emberen van, akire látszólag nem illik (pl. idős bácsi batmanes maszkban, decens hölgy cicabajusszal, kalauz vámpírfogakkal) rávilágítanak arcunk kommunikációban betöltött elvitathatatlan szerepére, az emberi természetben rejlő kreativitásra, humorra és játékosságra, ami ezekben az időkben még fontosabb, mint valaha.  „Nos, adjatok egy maszkot, hadd tegyem fel: […] Egy csúf pofát a szépre! Bánja más, Kíváncsi szem ha túl rútnak találja! E maszk pirulhat énhelyettem is.” (Mercutio – Willam Shakespeare: Rómeó és Júlia)

Szabó Krisztina