A megküzdés képessége

Mitől tud megküzdeni az egyik, míg a másik elbukik? V. Komlósi Annamária katasztrófapszichológus, a Magyar Pszichológiai Társaság Katasztrófapszichológiai Szekció társelnöke válaszol az Elevate kérdéseire.

E: Mi a manapság sokat emlegetett fogalom, a reziliencia, és mit jelent a megküzdés képessége?

Mindkét fogalom gyakran előkerülhet mostanában, ugyanis mindkettő arra vonatkozik, hogy amikor nehéz élethelyzetben vagyunk – márpedig a koronavírus világjárvány ilyen helyzetet teremtett ­–, akkor mit tudunk kezdeni.

A két fogalom nem teljesen független egymástól, de nem is azonosak.

A megküzdés alapvetően pszichológiai szakkifejezés. Azokat az intrapszichés vagy viselkedéses „technikákat” jelenti, amelyeket születésünktől kezdődően alakítunk ki a kisebb-nagyobb stressz-hatások kezelésére. Két fő csoportjuk: az érzelem-központú és feladatközpontú megküzdési formák. Az első olyan technikákat jelent, amelyek arra szolgálnak, hogy elsősorban a stressz hatására bennünk keletkezett feszültséget csillapítsák. A második pedig olyan technikákat, amelyek közvetlenül a helyzet rendezését próbálják szolgálni. Mindkettőre szükség van – a helyzet dönti el, hogy mikor melyikre.

A reziliencia (rugalmas ellenálló képesség) terminus nemcsak emberre vonatkozóan használatos, hanem szinte bármilyen rendszer (közösségi, ökológiai, intézményi, gazdasági, politikai, stb.) jellemzője lehet. Azt jelenti, hogy amennyiben egy rendszer (akár egy személy, hiszen az ember is egy „rendszer”) súlyos válságos helyzetbe kerül, azaz valami romboló, ártalmas hatás éri, akkor azt képes úgy átvészelni, hogy nem roppan össze. Valamennyire ellenállni is képes a negatív hatásnak, de egyúttal rugalmasan formálódik is általa. Ám, csak annyira változik, hogy az önazonossága nem vész el.

 

E: Mikor figyeltek fel a pszichológusok ezekre a képességekre, illetve az ebben rejlő különbségekre?

Lélektani értelemben akkor vált különlegesen fontossá a reziliencia jelensége, amikor a pszichológusok súlyos sorscsapásokat, szélsőségesen erős stressz-hatást (háború, katasztrófák, stb.) elszenvedett embereket vizsgáltak. Kiderült, hogy míg egyesek lelkileg olyan súlyosan sérültek, hogy akár pszichiátriai betegekké lettek, vagy teljesen rossz vágányra került az életük, addig mások akár teljesen egészségesen tudták folytatni az életüket. Az utóbbiakat nevezték rezilienseknek. Róluk azt gondolnánk, hogy ők valami speciális megküzdő technikákkal rendelkeznek. A megküzdési stratégiák fontos, de nem az egyedüli meghatározói a rezilienciának.

 

E: Mitől függ, hogy valaki ilyen képesség birtokában van-e?

Az egyéni adottságokat tekintve pl. szükségesek bizonyos személyiségvonások, de pl. pozitív életszemlélet (optimizmus) is, ám ezeken túl erősen meghatározóak a kapcsolati sajátosságok, sőt tágabb közösségi, környezeti hatások is. Válságos helyzetben, traumák átélése után valamivel nagyobb esélyük van a reziliens reagálásra azoknak, akiknek jobbak a kapcsolataik és a szocioökonómiai adottságaik. Előnyben vannak azok, akik olyan társas/társadalmi közegben élnek, ahol bizalom és segítőkészség van, de értelmes követelmények is vannak. Ez a közeg sokféle lehet: család, iskola, sportegyesület, stb.

A reziliencia képessége potenciálisan bárki számára adott lehet, ám mivel sok determinánsa van, több tényezőtől függ az érvényre jutása.  Vannak olyan elemei, amelyek tanulhatók, és ezek nagy részét a legkorábbi fejlődési életszakasztól kezdve folyamatosan sajátítjuk el.

A jó környezet az, ahol a gyermek átélheti, hogy bár sok minden történik és változik a társas környezetben, de mégis van valamifajta „rend”, „stabilitás” körülötte, ami biztos kapaszkodót adhat az elrugaszkodáshoz, az új felé lépéshez és a nehézségek megoldásához.